A Pécsi Zsolnay Gyár majolikaművészete
Magyar örökség

A 19-ik századi magyar reformkor szellemi újításaival párhuzamosan nem csak a nyelv, a társadalmi élet, a közgondolkodás színesedett meg, hanem a hazai ipar szekere is alaposan meglódult. Kicsiny kézműves műhelyek növekedtek gépekkel jól felszerelt gyárakká egyre több nagyvárosban, elsősorban Budapesten. Nem volt véletlen tehát, hogy Kossuth Lajos a nevezetes Védegylet megalakításával reagált a honi ipari teljesítmények kiemelt gondozására.

Az említett gyárak növekedési sorába lép Pécsen a Zsolnay Vilmos jegyzette műhely is. Az alapító 1854-ben befejezi edényeket, építészeti elemeket gyártó manufaktúrájának megalapítását, melyet a kereskedő apa nagyreményű fiára testál, s a szorgalmas, okos, művelt fiú, a kiváló szervező a század végére nagyszabású finomkerámiaipari gyáregyüttessé fejleszti a vállalkozást. Az üzemcsoport és a benne gyártott termékek Pécs városának szinte szimbólumaivá válnak. A hazai és a külföldi szakemberek legjavát hívja munkatársul, az utánpótlás folyamatos biztosítására szakiskolát létesít és alapanyagainak biztosítására saját bányákat üzemel.

Ez idő alatt találmányainak sokaságát fejleszti ki, Teréz és Júlia lányai mellett nagyszerű művészeket foglalkoztat: építészeket és iparművészeket, kézműves keramikusokat és a kiváló geológust, Mattyasovszky Jakabot mint, biztos tudományos hátteret. Az eredmény hamarosan lenyűgöző. Bécsből, Londonból, New-Yorkból érkeznek megrendelések és a nagyratörő vállalkozás eredményei a Bécsi, Párisi, Sydnii, Chicagói, Brüsszeli világkiállításokon is sikerrel szerepelnek. A pécsi Zsolnay kerámia fokozatosan beépül az ipari kínálatba, vele a világ iparművészetébe és a hazai tárgy és enteriőrkultúrába, nevezetes városok utcaképeibe.

A gyár ekkor nem azt teszi amit sokan mások tettek. Érti az idők szavát, újra előre lép és Zsolnay Vilmos jelenkor tudatának köszönhetően az építészet óriási vállalkozásainak áramába kerül. Miután már mindenre képes, amit a széria gyártás igényel a legnehezebbre is vállalkozik: a középületépítés, díszítés egyéni kívánságainak színvonalas teljesítésére. Az új stílus, a szecesszió mázas virágait fordítja az ég felé. Ottó Wágner, Max Fabiáné, Steindl Imre, Lechner Ödön, Schulek Frigyes pazar épületeinek megvalósításában vállal döntő szerepet.

Többek között ekkor épül fel az Iparművészeti Múzeum, a pesti Postatakarékpénztár, a kecskeméti Cifrapalota, a pécsi Postapalota, a Zeneakadémia, a Műcsarnok, a Parlament, tucatnyi iskolaépület és Magyarország szinte minden nagyvárosának, regionális központjának egy-egy remekmívű épületcsodája, mint például a marosvásárhelyi Kultúrpalota. Építészetünk ekkor szinkronban volt a nagyvilággal, amiben jelentős része volt a Zsolnay Gyárnak. Néha előtte is járt.

Ez volt a fénykor a gyár életében. Bársonyos, aranyos, zöldesvöröses mázcsodáját, a színváltó, fémlüszteres eozint is ekkor ismeri meg a világ, bár utánozni nem tudja. Eredményeként Torinó, Saint-Luis, Milánó is hódol a gyárnak és a művészi teljesítménynek. Ám kitör a háború, majd követi Trianon mélyütése. Az új körülmények között, a piac összeszűkülése ellenére is az örökösök több nemzedéke őrizte minden nehézség ellenére a nagy hagyományt. S bár a politika determináltságában a tér szűkült, a minőség állandósult. A felszabadult művészi kapacitásokat az ipari kerámia kísérelte meg felszívni. Az után jött a második világháború, a második mélyütés.

Az államosítás után évekre leállt a gyár, még márkanevét is feladta, majd a 60-as-70-es években volt képes felébredni tetszhalálából. Ekkor kicsit ismét rásüthetett a nap az ismert pécsi jelképre, a zöldes-arany öttornyú templom- emblémára. Folytatódott a szigetelő ipari kerámia gyártás, építészeti burkolatok is készültek pirogránitból és fiatal iparművészeket is foglalkoztattak tervezőként, mint például Fürtös Györgyöt, Gazder Antalt, Nádor Juditot, Török Jánost. A nagy hagyomány korszerűsítése volt a feladatuk.

Aki ismeri ezeknek az évtizedeknek szellemi, ideológiai és üzleti természetrajzát, az tudja igazán, micsoda kötéltánc volt ez az időszak. Koreográfiájának lényege lett az a kettősség, amit a kor kívánalmaihoz való természetes igazodási kötelezettség és a tradíciók biztos kezű őrzésének nagyszerű tette jelentett abba a politikai közegben, amelyik igazán egyiket sem igényelte. Az utóbbiban felejthetetlen szerepet játszott a remek képességű Mattyasovszky Zsolnay Teréz és Mattyasovszky Zsolnay László.

Ma, elmondhatjuk, négy tekintetben van krízishelyzet.
1. A ma építészetének vonalvezetése nem kedvez a Zsolnay Gyár képességei kibontakoztatásának,
2. A műemlékvédelem túlságosan forrásszegény ahhoz, hogy rekonstrukciós megrendelésekkel tartsa ébren ezt a speciális tudást.
3. A világpiac ez irányban korlátozott, ráadásul zárt, a presztízs visszaszerzése nagyszerű koncepciót, jelentős fejlesztéseket feltételezne,
4. A privatizáció elhúzódása és átláthatatlanságának buktatói folyamatosan koptatják a maradék üzleti-művészeti hírnevet.

Óriási tehát a felelőssége mindazoknak, akik ezt a Magyar Örökséget őrzik, gyakorolják és jövőjét biztosítani hivatottak.
Végezetül: 1896-ban, a Millennium évében Zsolnay Vilmos 200 darabból álló kerámiagyűjteményt adományozott az Iparművészeti Múzeumnak. A most 150 éves gyár tiszteletére impozáns kiállítás nyílt a híres-nevezetes Lechner épületben részben ebből az anyagból, másrészt a pécsi múzeum gyűjteményéből.

Tisztelt jelenlévők. Feltétlenül menjenek el mihamarabb az Üllői útra, simogassák meg szemeikkel a varázslatos magyar örökségek minden darabját. Hívják magukkal büszkélkedésre és gyönyörködésre vágyó barátaikat is és mindannyian reménykedjünk egy az elsőhöz méltó második százötven évben.


Budapest,
Magyar Tudományos Akadémia díszterme,

2004. VI. 26.

Professor Emeritus
Fekete György
belsőépítész